majdnem kizökkentett ihletemből a tomboló öklök 4 című filmeposz trailere, de nem hagytam magam.
valami kultúrforradalom történhetett tatán, ugyanis épp egy quimby koncertről tértem haza kedves kis városom művelődési központjából. asszem' kiszállt belőlem a lelkem és valahol a művház nézőtere felett repked, hogy valaki engedje már ki onnan. de lehet, hogy már talált egy kulcslyukat vagy egy repedést a plafonon, és rég galaxis-közi pályára tért. eufórikus-katarktikus-eszetvesztős hangulat. bár teátrum előadás volt, ami a nézőtér soraihoz és a jászai színháztól örökölt nagyszerű székekhez köt (ha nincs lábad, egész kényelmesek az ülések), de azért ficeregtek a fenekek, topogtak a lábak, bólogattak a fejek, ahogy illik. kis csilingelős sötétbeburkolózós kezdés, aztán durr bele. az ötödik percnél már teljesen biztos voltam benne, hogy legalább kétszer olyan szerelmes vagyok a Kisstibibe, mint eddig voltam, a tizedik percnél pedig újabb szerelem született: a basszgitáros. egyszerűen IMÁDNIVALÓ. egyedülálló mozgáskultúrájával és azzal az arccal, istenem, hát haláli volt. a legélőbb leglelkesebb legleg volt a színpadon, imádtam. Szilárd piros nadrágját sem tudom szó nélkül hagyni a szintihad mögül, asszem nincs még egy pasi a földön, aki így tudná hordani azt a gatyát, riszpekt. a koncert igen jól szerkesztett volt, néhány régi szám, jópár mostani, egymásba csúsztatva-úsztatva, egy-egy sztorival megszakítva. a koncert csúcspontja Lívius kábé 10 perces mini stand-up comedyje volt, amikor minden egyes tagot eljátszott ( ha már egyszer teátrum-koncert), így megkaptuk a zenekari képet: hűdejócsajok billentyűs, bazz megint nem számoltam trombitás, cécécé basszeres, baszokrátok mindent átlátó dobos, a fő hogy hitelesek legyünk énekesgitáros, a mindegy úgyse veszik észre ütős. önirónia az van, Lívius belépett a kedvenc kultikus mindenhezértek embereim közé. Kisebb irritáló tényező volt az első sorban ülő igen hosszú hajkoronával rendelkező fiatalember, aki olyan hevesen rázta fejét, hogy a hátsóbb sorokból is tisztán kivehető volt. no meg az ittas pajtatáncról beeső, feltűnési viszketekségben szenvedő egyének, akik úgy gondolták, anyira marha jófejek, hogy nyugodt szívvel beordíbálhatnak a koncertbe frappánsabbnál frappánsabb megjegyzéseket. köszönjük. számomra a másik csúcspont az autó egy szerpentinen volt, szana-szét futkosott rajtam a hideg, rengeteg élmény köt ehhez a dalocskához és talán ez a quimby legjobban hangszerelt koncertszáma, tele van élettel meg lendülettel meg hasonló közhelyek. a magam adomnál lívius engem is megadott, no meg megadta magát, minden érzésemet beleénekelte/ordította a világba. mintha feloldozott volna a sok korcs és kósza gondolattól és érzelemtől, amik a hétköznapokban költöznek belém akaratom ellenére. talán akkor volt a katarzis. mindent összeadva-kivonva ez az este helyrerúgta a lelkivilágom és visszatért belém a mostanság oly ritkán érzett őszinte életkedv, no meg a remény, hogy nem kell beszürkülni az undorítóan együgyű és ostoba környezetünkbe. ilyenkor újra saját értékrendem szerint tudom látni és kezelni a világot. köszi, fiúk!